Amikor az időjárás megváltozott, orrvérzések törtek rám, amik nem alvadtak meg, és lesújtó migrének kínoztak, amiket rohamok követtek – mindezek egy-egy újabb utat jelentettek a kórházba.
Habár emlékeim hiányosak azokból az időkből, emlékszem, hogy a kórházban voltam, és azon tűnődtem, hogy megélem-e a felnőttkort.
Csupán néhány évvel a csernobili katasztrófa után sok fiatal rákos lett és meghalt. Egy barátom anyukája is közéjük tartozott – 35 évesen állapítottak meg nála rákot, és nem sokkal később eltávozott. Emlékszem, hogy mennyire rémült voltam: féltem attól, hogy megbetegedek, féltem, hogy rám tör a migrén, amiből roham lesz, és féltem, hogy vajon mi történik majd velem.
Egy nap hazaküldtek az általános iskolából egy migrénes fejfájás miatt. A szüleim nem tudtak eljönni értem, és csak két tömbnyire laktam, szóval hazasétáltam. Mire a bejárati ajtónkhoz értem alig tudtam mozogni, és a látásommal is baj volt. Sokszori próbálkozás után sikerült bedugni a kulcsot a zárba, majd bementem és belenéztem a tükörbe, amiben azt láttam, hogy olyan sok ér elpattant a szemeimben, hogy teljesen pirosak lettek. Rémült voltam, reménytelen, és akkora fájdalmat éreztem, hogy összeestem.
Amikor 12 éves voltam, a családom úgy döntött, hogy New Yorkba utazik, Brooklynba.
Egészen más problémák miatt – az ukrajnai zsidóüldözéseknek köszönhetően – a családom és én 1995-ben az Egyesült Államokba költöztünk. Addigra már ritkábban jöttek a rohamok, de a migrének még megvoltak. Egészségügyi értelemben a helyzetem javulni kezdett; közösségi értelemben kevésbé voltak olyan pozitívok a dolgok. Hetedikes voltam, és nehezen ment az angol nyelv. Az osztálytársak gúnyos megjegyzéseit nehéz volt elviselni – és így, hogy emellé még ott voltak az egészségügyi problémák, sosem éreztem olyan egyedül, annyira elzártnak, és annyi fájdalmat, mint akkor.
Abban az évben még az öngyilkosság is megfordult a fejemben.
Forrás: www.womenshealthmag.com
