A legmélyebb magánügyünk, életünk egyik legintimebb szelete. Mégis szinte állandó a társadalmi nyomás, az elvárás: a nő arra született, hogy anyává váljon. A Nők gyermek nélkül című interjúkötetben 18 nő történetét olvashatjuk, de férfi szakemberek is megszólalnak benne. Ezúttal Buda László pszichiáter véleményének egy részletét közöljük.
A gyerekvállalás kérdésében két véglet létezik: az egyik szerint az élet értelme az élet továbbadása. A másik szerint az értelmes, alkotó élet kulcsa a gyermektelen élet. Valakinek a gyerekei boldogsága az élete értelme, abban lubickol, másnak meg van gyereke, de nagyon szenved tőle. És van természetesen, akinek nincs gyereke, és szenved, vagy nincs gyereke, és lubickol. És van még egy sor lehetőség, ki-ki megtalálhatja a helyét a spektrumon.
Szomorú, de sokan épp abban nem találják a helyüket, hogy gyerekük van. Elég gyakori eset, csak erről keveset beszélünk. Nők, akik egyszerűen nem értik, hogyan lett gyerekük, pedig nem akarták, sosem tudtak ráhangolódni, kínlódásként emlékeznek vissza a szülésre, a szoptatásra, a korai nehézségekre. A gyermekágyi depresszió, szülés utáni depresszió érdekes kórtünet: a szülés utáni hat hét, mikor boldogságban kellene úszni, néha egészen drámaian jelentkezik, szegény anyuka magához sem tud térni, teljesen nyomott hangulatban van.
A könyv olvasói közül sokan vélhetőleg keresgélik, hogyan kellene, lehetne jobban megélniük gyermektelenségüket. Ha valakinek nem adatik meg, amire vágyik, nagyon tud szenvedni. A mi kultúránkban egyébként az emberek nagy része, bármilyen élethelyzetben van is, szenved – ez a neurotikus szenvedés, amelynek az az alapélménye, hogy valaki úgy érzi, nem ennek kellene lennie. Elindul egy végtelen fantáziálgatás, mi lenne, ha másként lenne, értelmetlen erőfeszítések a világ manipulálására, irányítására, hogy az ember kicsikarja a vágyai tárgyát. Egyfajta képtelenséget látunk az önátadásra-megadásra. Nem tudunk elvonatkoztatni attól, hogyan kellene kinéznie a mi kis világunknak. Végső soron egy mélyebb hitnek vagy a gondviselésre való ráhagyatkozásnak a hiánya ez. A legtöbb ember persze, aki gyereket szeretne, semmilyen nehézségbe nem ütközik, pedig néha sokkal nagyobb cirkusz vagy káosz van a lelkében, mint a másiknak, aki nem tud teherbe esni.
Ha valakinél nem jön össze a gyermek, és nincs B terve, akkor az utolsó pillanatig nagyon küzd, a „biológiai óra” pedig menetrendszerű szorongást generál. Férfiaknál kevésbé, de ott is meg-megjelenik a sürgető érzés, hogy mire meddig képesek. A nőknél látványosabb ez a folyamat, és ha kicsúsznak az időből, akkor valami meghal, ami meg se született. Újjá kell szülni magukat, mert meghal bennük egy kép magukról anyaként és a meg nem született gyerekükről. Majdnem olyan erős gyászfolyamatot kell keresztülvinni, mintha valaki tényleg elhunyt volna.
Ez egyébként szintén elég gyakori: sok esetben korábbi abortuszt, vetélést is fel kell dolgozni. Mintha az ember öntudatlanul magára vállalná a vezeklést: nem érdemlem meg, hogy boldog legyek és gyerekem legyen, nekem is szenvednem kell, mint annak, aki nem tudott világra jönni. Bőséges szakirodalma van, és a terápiás gyakorlatban is számtalanszor találkozunk ezzel az eshetőséggel. Életünk során nemcsak a gyerekkel, hanem sok más dologgal kapcsolatban elképzeljük, hogy az fog értelmet adni az életünknek.
Kapaszkodunk felfelé egy létrán, és ha egyáltalán feljutunk a tetejére, kiderülhet, hogy semmi nem vár ott, vagy legalábbis nem az, amire számítottunk.
Forrás: HVG.hu
