A pozitív testkép napjait éljük, csak azt felejtettük el, hogy ez elég egyoldalúvá vált. Fogadják el magukat a túlsúlyos emberek, és senki ne szólja le őket, mert az bunkóság. De mi van azokkal, akik véknyak? Nekik nyugodtan mehetnek a bántó megjegyzések, az „Egyél többet!” akár az utcán is, egy vadidegentől? Hogy is van ez?
Emlékszem az első alkalomra, amikor megszégyenítettek a soványságom miatt, a nagymamám házában történt. Rengeteg ember volt a konyhaasztal körül, és amikor Nagyi barátja belépett, rám vetett egy pillantást, és azt mondta: Úristen, adnak neki a szülei enni? Körbe nézve azt láttam, hogy mindenki bólogat. 10 éves voltam. Nem volt együttérzés. Senki sem mondta a nőnek, hogy hagyjon békén, vagy kritizálta amiatt, hogy udvariatlan volt. Szégyenkezve ültem ott, és rosszul éreztem magam, habár semmi gond nem volt velem. Emlékszem az üresség és düh egyszerre kavargott bennem.
Még sok-sok évvel később is eszembe jut ez a helyzet. Az érdekes az, hogy nem sok minden változott azóta. Amikor mesélek az embereknek erről az esetről, szinte senki nem érti meg. Úgy lett elfogadott megszégyeníteni valakit azért, mert vékony, hogy észre sem vettük. A karcsúság a test-megszállott világunkban jó dolognak tűnhet, de ha vékonyabb vagy az átlagnál, az emberek azt hiszik, nem gond, ha ezt közlik is veled, és nyíltan beszélnek arról, milyen alakod van.
Addig eszek, amíg tele vagyok
Nem eszek sokat, de addig eszek, amíg úgy nem érzem, hogy tele vagyok. Az emberek pedig azt kérdezik: „Eszel te rendesen?”. Nem direkt vagyok ilyen. Eszek pizzát, és hamburgert, mint bárki más. A genetikámnak és gyors anyagcserémnek köszönhetően vagyok ilyen. Nem kell sokat aggódnom a hízás miatt. Néhányan azt gondolhatják, a testalkatom miatt elkerülhetem az egészségügyi problémákat, de ez sem igaz.
A cikk a következő oldalon folytatódik!
