A kamasz gyerekek viselkedésétől a szülők haja égnek áll, kissé beőszül, és elkeseredve számolgatja a megmaradt szálakat, azon tűnődve, hogy kopasz lesz-e mire benő csemetéje feje lágya? Vannak szerencsés példányok, akik kezelhetők, simulékonyak, hallgatnak a jó szóra, és kevésbé befolyásolhatóak a média és társaik által. A nehezebb esetek elviselésére, íme, néhány jó ötlet!
A legfontosabb, hogy kompromisszumot kell kötni. De nem a gyerekkel, hanem magunkkal, mert velük véletlenül sem lehet. A felvett rossz szokásokat eltüntetni túl nagy feladat, talán csak finomíthatunk rajtuk. S, hogy ne kapjunk frászt tőlük, egyszerűbb nagy levegőket véve elviselni, mint folytonos körharcokat vívni felszámolásukért.
Folyton a neten lógnak, ami remek dolgokat hozhat a mi életünkbe is. Lássuk csak! Hirtelen többgyermekes családdá válunk, hisz a You Tube videósai beköltöznek az otthonunkba. Hallhatjuk eszetlen, idétlen vihogásaikat, és a szép magyar nyelvre is ösztönzik csemetéinket. Kár, hogy a családi pótlékot nem vehetjük fel utánuk! Mivel egy idő után hazánk virtuózai uncsik, így teljesen ingyen, nulla költségbefektetéssel, autodidakta módon angolul is megtanulnak ifjaink. Trágárkodni biztos. Ezen felül velünk is rövidítve, szleng szavakkal beszélnek, nem árt, ha művelődünk kicsit, és ha valami tetszik, egyszerűen mondjuk hogy LOL! De semmiképp se ültessük le őket az M3 csatorna nyelvművelő műsorai elé. Inkább vegyük fel a szótárunkba egy-két új szót.
Digitalizált világban élünk, rengeteg készülék vesz körbe minket, ahogy gyermekeinket is. A telefon szinte mindig, minden körülmények között velük van. Még a Wc-n is. Okosan lehet néhány kivételt képezni, például családi étkezések és beszélgetések alkalmával tegyék le. De nagyjából ennyi. Fogadjuk el a kütyük jelenlétét, és könnyebb lesz velük ez élet. Ha hajlamosak segíteni a házimunkában, ahhoz természetesen telefon kell. Képesek így takarítani, teregetni, ágyazni, porszívózni. Így sütik a rántottát, készítik a szendvicset, csoda, hogy éhen nem halnak, mire összeállítják a menüt. Eszesebb példányok leteszik, de sokuknak az egyik keze foglalt, és a másikkal szerencsétlenkedve próbálnak boldogulni. Ha belegondolok, hogy én hogyan tudtam e nélkül felnőni? Volt egy két kazettás magnóm, viccesen néztem volna ki, ha az egyik kezembe mindig azt egyensúlyozom. Ez már a múlt, így „tök jó fej” anyukák is lehetünk, ha a táborba, több napos kirándulásokra egy hatos elosztót is csomagolunk a gyereknek, hogy a haverok is tudják majd tölteni a telefont.
Folytonos az ellenkezés, tagadás, és a magány. Ha beszélgetünk, sok témában cáfolnak és vitatkoznak, esetenként megvédik egy rosszat tevő haverjukat, megmagyarázva, hogy amit tett az jó. Akkor is jó, ha ők nem tennék meg. Egyszerűen nem érdemes velük vitatkozni, rájuk kell hagyni. Ez mindkét félnek jobb, de legfőképp a mi vérnyomásunknak, ami csendes patakként csordogál tovább, nem pedig a Niagara vízesés tajtékjaihoz hasonlít. Egyedüllétre nagy szükségük van. Ha kellő közös programról gondoskodunk, nem távolodnak el tőlünk, észben tartják a szabályokat, de elvárják, hogy magánéletük az övék legyen. Csukott ajtók mögött tengetik napjaikat, kevesebb az ölelés, a szeretgető mozdulat, és szó. De attól még szeretnek minket, csak ciki kimutatni. De egy-egy, megfelezett csoki, vagy dicsérő szó, spontán ölelés vagy puszi elolvaszt minket a konyhakövön, még akkor is, ha csak pár másodpercig tart. El kell raktározni jó időre, a következő hirtelen jött, rövidke pillanatig!
Az biztos, hogy nagyon hosszúnak fogjuk érezni ezt a pár hormon dús, veszekedős, olykor sírós évet. De soha ne feledjük őket tiszta szívből szeretni, és elfogadni őket olyannak, amilyenek. Mert ŐK nem Mi vagyunk. Ilyen egyszerű az egész.
