Meghan Markle nagyon nehéz időszakon ment keresztül 2020-ban. Nem csak a koronavírus miatt lévő nyomás az ami vállára nehezedett, de sajnos 2020 júliusában egy erős görcsöt érzett a hasában, miközben fogta kisgyermekét kezében. Ekkor érezte, hogy ahogy az első gyermekét fogja, második gyermekét elveszti.
Meghan Markle sussexi hercegné, Harry herceg felesége a New York Times-nak mesélt arról a szörnyű hírről, ami történt vele 2020 nyarán. A több mint 1000 szavas írás magyar idő szerint szerdán délelőtt jelent meg a lap véleményrovatában.
A hercegné azt írja, hogy a vetélése pillanatában erős görcsöt érzett, ami annyira intenzív volt, hogy összeesett a fájdalomtól. Közben elsőszülött fiát, Archie-t tartotta éppen a kezében.
Meghan ezt írta: „Ahogy az elsőszülött gyermekemet szorítottam, tudtam, hogy éppen elvesztem a másodikat.”
Meghan elmondása szerint amikor gyermeke elvesztése után könnyes szemmel feküdt a kórházi ágyban, Harry herceggel az oldalán, eszébe jutott az a pillanat, amikor 2019-es hivatalos afrikai körútjuk végén egy újságíró megkérdezte, hogy minden rendben van-e vele. A kérdés teljesen meglepte Meghan-t, és jólesett neki, hiszen nem sokan kérdezték meg ezt tőle korábban. Érdekes is, hogy nem igen érdeklődtek ez iránt, hiszen Maghan-t kimerítette a sok hivatali teendője, miközben neveli az elsőszülött gyermekét.
„Ott a kórházi ágyon ülve, miközben láttam, hogy a férjem szíve megszakad, ahogy próbálja az én szétszakadt szívem darabjait egyben tartani, rájöttem, ahhoz, hogy elindulhassunk a sebeink begyógyítása felé vezető úton, először meg kell kérdeznünk egymástól: minden rendben van?”
Eztuán azokról a veszteségekről is ír, amiket a koronavírus vagy éppen a feketék ellen elkövetett rendőri túlkapások okoztak 2020-ban, megemlítve George Floydot és Breonna Taylort is. Aggodalmát fejezi ki az eddig nem tapasztalt, súlyos mértékű társadalmi megosztottság miatt. Amiatt, hogy már abban sem tudunk megegyezni, hogy mik a tények, hogy a tudomány valóság-e.
Egy személyes történetét és élményét osztotta meg az olvasókkal, amikor egy nap Manhattanban ült egy taxiban, és az ablakból észrevette, hogy a járdán zokog egy mellettük álló nő. Megkérdezte a sofőrt, hogy nem kéne-e megállniuk, és megkérdezniük a nőt, hogy segítségre szorul-e. A sofőr ezt felelte: nyugodjon meg, a New York-iak kimutatják az érzelmeiket nyilvános helyeken is, és biztosan lesz valaki egy percen belül, aki megkérdezi majd tőle, hogy minden rendben van-e.
Meghan azt írja, sok évvel később, a járvány miatt otthonába zárva, és gyermeke elvesztése után arra a New York-i nőre gondol. Mi van akkor, ha végül senki nem is ment oda segíteni? Ha senki nem kérdezte meg a nőtől, hogy jól van-e? Ha visszamehetne az időben, akkor megkérné a sofőr, hogy álljon félre, és oda menne a nőhöz megkérdezni tőle, hogy minden rendben van-e?
Ezzel a gondolattal zárta írásait:
„Próbálunk alkalmazkodni az új normalitáshoz, ahol arcainkat maszkok rejtik, de ez arra sarkall minket, hogy nézzünk egymás – néha melegséggel, néha könnyekkel teli – szemébe. Hosszú idő után először végre valóban látjuk egymást, mint emberek.
Minden rendben van?
Minden rendben lesz.”
