18 hetes terhes voltam, sajgó háttal és majd’ szétrobbanó hólyaggal, miközben a rutin ultrahangomra vártam. Ideges voltam. De nem a miatt, hogy minden rendben van-e, egészséges a baba vagy, hogy meg van mind a 10 ujja. Ugyanis valamilyen oknál fogva tudtam, hogy a baba egészséges és minden rendben van vele. Mint egy belső megérzés, olyan volt. És hogy miért voltam ideges? Lehet, hogy a baba fiú lesz.
Befelé nézve
Hazafelé szótlan voltam, nem tudtam beszélni. Csak arra gondoltam, hogy a fiam majd itt fog száguldozni az autópályán egyszer, bedagadt, lila szemmel és agresszív természettel. Nem tudtam kiverni a fejemből a kisgyerek verekedést, a sok-sok hangos robotos és autós játékot…
És így teltek a következő hónapok, ilyen pánikban, hangosan a gondolataimtól. Bár a férjem folyamatosan biztosított és győzködött arról, milyen jó anya leszek és mennyire fogom szeretni – én nem tudtam elhinni neki.
A csalódottság és a bűntudat felváltva kavarogtak bennem. Az egyetlen fénysugárt csak az jelentette, hogy talán csak a doktor látta rosszul, és majd a követező ultrahangon azt mondják, hogy mégsem fiú, hanem kislány lesz. De nem így lett.
Aztán a terhesség előrehaladtával mintha kezdett volna lenyugodni valami a bensőmben. Kezdtek elmúlni az aggódó gondolatok – hogy majd a nagy szaladgálás és kergetőzés közben a fiam elesik és eltöri a karját; vagy hogy biciklizés közben töri össze magát; vagy hogy nem mehet majd nyári táborba, mert begipszelt lábbal fekszik otthon.
A kezdeti aggodalom valahogy kezdett elpárologni. Aztán rájöttem, hogy talán fölöslegesen is aggódok, hiszen ezek a gondolatok csak sztereotípiák. Nem is biztos, hogy ilyen lesz a fiam! Hiszen ismerek olyan férfit, aki inkább csendesen rajzolgat az íróasztala mögött, minthogy boksz meccsekre járjon.
És ez a gondolatsor így ment egészen addig, míg meg nem született a baba. És akkor megtörtént a legcsodálatosabb dolog a világon: a kezdeti aggodalmat, bűntudatot és a tehetetlenség érzését felváltotta valami teljesen más, jobb dolog. A szeretet.
