A fiatalabb fiam, aki hathónapos, csak a testvére régi játékait kapja majd, beleértve néhányat amit arra az első karácsonyra vettem, majd leporoltam és újrahasznosítottam. Tudom, hogy logikusan fogalma sincs, hogy mi az, hogy egy nap, arról meg pláne, hogy mi az, hogy karácsony napja. De nem tudok nem bűntudatot érezni. Úgy érzem, hogy pontosan azt érdemli, amit a testvére kapott, de egyszerűen nem tudom megindokolni, hogy új játékot vegyek neki, amikor már itt vannak ezek a tökéletes használt darabok.
És itt a kemény, vicces igazság: a gyerekeiknek egyáltalán nem esik nehezükre anélkül ünnepelni a karácsonyt, hogy fogyasztanának, mert ők nem fogyasztók. Én vagyok az. A kis kísérletünk kezdete óta rendszeresen emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez nem rólam szól. Csak azért, mert az én elvárásaim nem teljesülnek, vagy mert csalódottnak érzem magam még nem jelenti azt, hogy a gyerekeim is azok. Valójában egyáltalán nem tűnik úgy, hogy szenvednének. Egyetlen ajándékot sem bontottunk ki, és egy nap nem telt még el, hogy ne hallanám a fiamtól, hogy „Imádom a karácsonyt!”
De itt többről van szó. Az újdonsült takarékosságom arra kényszerített, hogy teljesen friss szemekkel tekintsek az egész ünnepi élményre. Amikor úgy kell ünnepelnem, hogy az egész nem az eszetlen fogyasztásról szól, akkor muszáj vagyok eldönteni, hogy mit is ünneplek eredetileg. Ami viszont még fontosabb, az az, hogy el kellett gondolkodjak rajta, hogy mit tanítok a gyermekeimnek.
Nem azt akarom tanítani a fiaimnak, hogy az ünnepek a kapásról szólnak. Nem azt akarom tanítani nekik, hogy az ajándék számától függ, hogy mennyire boldog is a karácsony. Azt akarom, hogy nagylelkűek legyenek, és legalább annyi ideig gondolkodjanak az adni kívánt ajándékok listáján, mint a kapni kívántakén.
Mióta azzal spórolunk, hogy az ajándékaink nagy részét mi készítjük el, észrevettem, hogy idén a házban egyre nagyobb hangsúly került át az adás folyamatára. Ahelyett, hogy az egész napomat a bevásárlóközpontban tölteném, hogy mindenit kihúzhassak a listámról, kreatívnak kellett lennem, és időt szakítanom minden ajándék elkészítésére. Arról nem is beszélve, hogy az idősebb fiamat is belevettem ebbe a folyamatba, méghozzá úgy, ahogy szerintem másképpen nem tudtam volna. Rájöttem, hogy azt szeretném, hogy készítsen egy ajándékot azoknak, akik a legfontosabbak a számára. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte mit szeretnének ezek az emberek, vagy hogy szeretne-e csinálni nekik valamit. Persze ragaszkodik hozzá, hogy édesanyám egy traktort szeretne kapni, és azt hiszem, hogy nem zajlott volna le köztünk ez a beszélgetés, ha vettem volna neki egy sálat, és azt mondtam volna, hogy a fiamtól van.
Nem volt egyszerű. Néha úgy érzem, hogy akárhová nézek, olyan dolgokat látok, amikről lemaradok, vagy, ami még rosszabb, amikről a gyerekeim maradnak le. Ki akarom élvezni a legújabb ünnepi italt a Starbucksban! Meg akarom venni a fiamnak a legújabb breakdance-elő Elmo-t! Csak emlékeztetnem kell magamat, hogy jó szülőnek lenni arról szól, hogy el tudod dönteni, mi fontos a családodnak, és tartani magadat ehhez… még karácsonykor is.
