Valahol megállt az időszámításom, nem érzem magam 38-nak. Furcsa is kimondani, hogy eljött az idő, amikor már nem sokáig lehet halogatni, hogy az ember vállal-e gyereket vagy sem. Egyetemen tanítok, másrészt van egy saját kis vállalkozásom. Sok ember vesz körül, sok embert kell vezetnem, közben nagyon önálló az életmódom. Szabad és önálló abban az értelemben, hogy én döntöm el, mi történik. Abban az értelemben meg egyáltalán nem szabad, hogy rengeteg kötöttséggel, teherrel és elfoglaltsággal jár. Az egyetem az első olyan munkahelyem, ahol adott keretekhez kell igazodnom, előtte mindig a magam ura voltam. Ez most egy boldog belépőkártyás, ebédjegyes, bérszámfejtős, minimálbéres hely. Vágytam egy ilyenre, hogy ne kelljen mindig mindent teljesen egyedül megoldani.

Sosem voltam tervezgető, sem álmodozó típus. Bár egy utazás előtt már fél évvel tudom, milyen könyveket viszek magammal, és az esküvőmet is sokszor elképzeltem, férjet nem vizionáltam hozzá, csak azt, hogy hogyan lehetne háromnapos bulit szervezni a kertünkben. Más dolgokban viszont nem láttam magam előtt a jövőt, kiskoromban sem. A jelenbe vagy egy lépéssel előre szoktam nézni. Most, éltes fejjel külön lépéseket kell tennem azért, hogy legyen egy körvonalazottabb jövőkép a fejemben.

Szuper gyerekkorom volt, visszatekintve így érzem. Késői gyerek vagyok, egy 11 évvel idősebb nővérem van, a szüleimből már puhított verziót kaptam, és igazából mindennel békén hagytak. Apukám hirtelen haragú volt, sokat veszekedtünk, és a szüleim is egymással, de az alapokat tekintve szeretetteljes családban nevelkedtem. A nagyszüleimet nem ismertem, kimaradt a szélesebb akolmeleg, hogy összejövünk a nagy ünnepekre. Később egy barátnőmnél láttam, milyen az, amikor nagy a család, és irigykedtem egy kicsit. Jó volt ebben megmerítkezni, szerettem náluk lebzselni. Egyszer közölték a szüleim, hogy elválnak, aminek én örültem, mert annyit vettem le ebből 11-12 évesen, hogy nem lesz annyi balhé, és lesz két zsebpénzem meg két gyerekszobám. Aztán nem váltak el, úgyhogy ez is azt erősítette bennem, hogy az emberek együtt maradnak, főleg, ha vannak gyerekek.

Nem lebegett előttem, hogy majd hova kell elérnem

Egyetemista koromban az egyik 22 éves barátnőm mesélte, hogy kinéztek egy gyönyörű lakást a párjával, de nem veszik meg, mert a negyediken van, de nincs lift, és nem akarják majd később cipelni a babakocsit. Nagyon messze volt még a gyerekvállalástól, de a gondolkodásának része volt, hogy ha ma veszek egy lakást, akkor négy év múlva, mikor gyereket szülök, ne szívjam meg. Ledöbbentem ettől, én nem láttam magam ilyen képekben. A jövőkép-nélküliség más szempontból is problémát jelentett, például korábban úgy éreztem, elvárás, hogy az elit gimnázium után egyetemre menjek, de ötletem sem volt, mit szeretnék csinálni.

A szüleim nagy szabadságban hagytak, soha nem terelgettek semmi felé, azt mondták, bíznak benne, hogy én majd tudom, mit akarok. Nem tudtam. Négy-öt évvel a gimnázium után égetővé vált a kérdés. Hogyan fogok megélni, hogyan leszek olyan rendes ember, mint a szüleim, akiknek van rendes állásuk és fix helyük a társadalomban. Én nem értettem semmihez, és jött egy nagy megzuhanás, bulimiás lettem. Aztán valahogy kilábaltam belőle, amihez elővettem egy nem tudatos, inkább intuitív álmomat, hogy a dizájn érdekel. Beiratkoztam egy ilyen irányú egyetemre. Nem láttam magam előtt, hogy mi leszek, ha elvégzem az öt évet, nem tudtam, miért megyek oda, csak azt, hogy ott a helyem. Néha arra gondolok, hogy ha ennyi képességgel ugyanezt kicsit tudatosabban csinálom, akkor néhány felesleges kört megúszhattam volna. Nem nagyon korbácsolom magam emiatt, de nem könnyítettem meg a saját dolgomat.

Nem lebegett előttem, hogy majd hova kell elérnem a magánéletemben, és valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy nincs párkapcsolatom. Ezen a téren is az éppen elém kerülő helyzetekre reagáltam. Olyan döntéseim, hogy valakivel együtt maradok vagy kihátrálok, mert nem egyezik a céljaimmal, ilyenek soha nem voltak. Mindig az vezetett, hogy a jelenben boldog vagyok-e. Az első hosszú kapcsolatom során a gyerek nem merült fel, de ekkoriban ütött be a karrierrel kapcsolatos krízis. Arra gondoltam, hogy amíg nem vagyok képes ellátni magam, addig a gyerek kizárt. Előbb én legyek értelmezhető darabja ennek a gépezetnek, a társadalomnak, hogy ne legyek rászorulva másokra. Közben totál pénztelen barátnőim húszéves korukban bevállaltak gyereket, én meg értetlenül álltam a bátorságuk előtt. Miből fogják eltartani?

A következő hosszú kapcsolatom annyira gyötrelmes és kiegyensúlyozatlan volt, hogy szinte büntetés lett volna, ha esetleg becsúszik egy terhesség. Nem jutottunk el olyan bizalmi szintre, amelyben hajlandó lettem volna bevállalni egy gyereket. Ha véletlenül bekövetkezik, valószínűleg elvetettem volna – bár ki tudja, milyen érzelmeket indított volna el bennem. Akkoriban már a fontosabb barátaim elkezdtek gyerekeket vállalni, én is elkezdtem magam és a páromat ilyen szemmel nézni. Ez a kapcsolat 23-tól 30 éves koromig tartott, az összes ködös elejét és végét beleszámítva. A 30. születésnapomon született meg az ő gyereke valaki mástól, előtte egy-két évvel már nem voltunk kapcsolatban, de érzelmileg még kötődtem hozzá.

Azóta rövidebb kapcsolataim voltak, fel sem merült a gyerek. Úgy voltam vele, hogy előbb legyen párkapcsolatom, és abban majd együtt elgondolkodunk. Nem értettem azokat, akik azt mondják, mindegy kitől, csak legyen. Azóta különböző terápiás élmények eredményeképpen egy belső érési folyamaton mentem keresztül, és átértékeltem a kérdést: a gyerek nem feltétlenül csak egy szuper kapcsolat koronaékszere. Megszületett bennem valami őszinte, belülről fakadó vágy arra, hogy legyen gyerekem. Ráéreztem annak a csodájára, hogy létrehozol valakit, aki önálló tudatra ébred, és figyeled a fejlődését. Megérintett ennek az intimitása, maga a kapcsolódás. Önvédelemből azért továbbra sem álmodozom róla, mert fájóan messzi van most ennek a lehetősége, és a hiányérzetnek nem akarok teret adni.

Lapozz a következő oldalra!

Forrás: HVG.hu