Élt egyszer egy liba. Szörnyen ostoba, irigy állat volt. Mindenkit irigyelt, mindenkivel összeveszett, mindenkire sziszegett.

Az emberek fejüket csóválva mondogatták:

- Szörnyű ez a Liba!

Egy alkalommal Liba meglátogatott a tavon egy hattyút. Libának nagyon megtetszett a szép, hosszú hattyúnyak.

"De jó lenne nekem is egy ilyen szép, hosszú nyak" - gondolta magában. Megkérte a Hattyút:

- Tudod mit? Cseréljünk! Neked adom az én nyakamat, s te add nekem a tiédet.

Hattyú egy kicsit gondolkodott, de aztán ráállt. Nyakat cseréltek.

Sétálgat a Liba szép, hosszú hattyúnyakával, s nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Hol elfordítja, hol kinyújtja, hol ívben meghajlítja - sehogy sem találja kényelmesnek.

Meglátja Libát a Pelikán, s csak úgy dülöngél a nevetéstől.

- Ó, hiszen te nem vagy se liba, se hattyú - mondja neki -, hahaha!

Megsértődött a Liba, a már éppen rá akart sziszegni, amikor észrevette, hogy a Pelikánnak milyen szép, nagy, zacskós csőre van.

"De jó lenne nekem is egy ilyen szép, nagy, zacskós csőr!" - gondolta magában.

Meg is mondta a Pelikánnak:

- Tudod mit? Neked adom az én piros csőrömet, s te add nekem a te zacskós csőrödet!

Pelikán nevetett, de aztán ráállt. Cseréltek. Megtetszett a Libának ez a cserebere.

A Gémmel lábat cserélt: vaskos úszólábáért szép, vékony, hosszú gémlábat kapott. A Varjúval elcserélte nagy, fehér szárnyát kicsi feketére.

A Pávát sokáig kellett rábeszélnie a Libának arra, hogy cserélje el vele díszes, színes farktollait az ő kis ecset farkáért. De végül sikerült neki.

A jóságos Kakas könnyen odaajándékozta taraját, szakállát s hozzá még szép, kukorékoló hangját is.

Senkire és semmire nem hasonlított már a Liba.

Nagy peckesen sétálgatott gémlábán, varjúszárnyaival csapkodott, forgatta hattyúnyakát...

Egyszer nagy csapat liba jött vele szemközt.

- Gá-gá-gá, micsoda madár ez? - ámuldoztak a libák.

- Liba vagyok! - kiáltotta Liba, és vadul csapkodott varjúszárnyával, kinyújtotta hattyúnyakát, és pelikáncsőrét eltátva harsogta: - Kukurikuuuú!
 Mindenkinél szebb vagyok!

- Hát ha te liba vagy, akkor gyere velünk! - mondták neki a libák.

Kimentek a libák egy kis rétre, és Liba velük tartott.

A libák a füvet csipegetik, de Liba csak tátog, ide-oda dobálja zacskós csőrét, sehogy se tud füvet tépni vele.

Lementek a libák a tóra fürödni, Liba is velük tartott. A libák mind úszkálnak a tóban, de Liba a parton futkos fel s alá, gémlábbal nem tud úszni.

Nevetnek a libák:

- Hahahahaha!

Liba meg visszakiált nekik:

- Kukurikuuuú!

Kijöttek a partra a libák, s egyszerre csak honnan, honnan nem ott termett a Róka! Ijedten gágogtak a libák, és elrepültek.

Csak Liba maradt ott, a varjúszárnyak nem tudták felemelni, futni kezdett hosszú gémlábán, de pávafarka belegabalyodott a nádasba. Itt aztán hosszú hattyúnyakát elkapta a Róka, és - uzsgyi! - szaladni kezdett vele.

Meglátták ezt a libák, lecsaptak a Rókára, vadul csípték, ahol érték. Leejtette a Róka a Libát, és elfutott.

- Köszönöm, libák, hogy megmentettetek - mondta Liba -, most már tudom, hogy mit kell tennem!

Elment a Liba a Hattyúhoz, és visszaadta neki hosszú nyakát, Pelikánnak nagy, zacskós csõrét, Gémnek hosszú lábait, Varjúnak fekete szárnyát, Pávának díszes farktollait, a jóságos Kakasnak pedig a taraját, szakállát, szép kukorékoló hangját.

És a Liba megint olyan lett, mint egy liba.

Csak most okos és nem irigy liba lett belőle.

Így szólt az én mesém a Libáról.

Itt a vége, fuss el véle!