Egy újdonsült szülő élete számos kihívással van tele, de végül mindenki ugyan azt érzi – nincs túl magas hegycsúcs, vagy túl mély szakadék, amit ne hódítanánk meg gyermekünkért.

Azonban ez az érzés egyesekhez nagyon nehezen jut el, és néha úgy tűnhet, hogy nem is értjük, hogy miért lettünk szülők. Egy férfi őszinte szavaival írta le, hogy milyen volt számára az apaság első éve, és hogyan változott meg idővel véleménye az egész szülő-dologról! Érdemes végigolvasni, nem csak az apukáknak!

„Élete első évében nem szerettem a kislányomat”

Nem mintha nem akartam volna szeretni. Jobban akartam vigyázni arra a gyerekre, mint bármi másra egész életemben. Azt mondják, hogy nehéz meglátni a saját külső jellegzetességeidet a gyerekeidben – miután évekig nézegeted magad a tükörben, még a legközelebbi családtagjaid is egyszerűen ismerősnek tűnnek. Számomra viszont már a szülőszobában egyértelmű volt: a lányom, Izzy egy kis része én voltam, a lámpák fénykében hunyorgó szemeitől kezdve egészen a lekerekedő államig. A feleségem kimondhatatlanul szerette őt, a nővérkék pedig csak mosolyogtak és azt hajtogatták, hogy milyen szép, mert ez a dolguk.

Amikor pedig az egésznek vége lett, én csak ültem ott a sötétben, egy olyan kemény, kényelmetlen, kihajtható széken, amiket az apáknak raknak ki. És féltem. Nem a szülőségtől. Vagy a felelősségtől, vagy attól, hogy miként változik majd ezek után az életem, vagy bármi olyasmitől, ami a könyvek szerint normális ilyenkor.

Azért féltem, mert semmit nem éreztem.

Istenem, azok a könyvek. Ezer és ezer van belőlük. Az apaságról, anyaságról, a pótapaságról, és hogy hogyan legyünk egy apa apja. A legtöbb ilyen könyv egyszerűen haszontalan, és semmi olyan értékes információt nem tartalmaznak, amire egy abszolút amatőr ne jönne rá a józan eszével. Például: „ha a gyerek ordít, próbálj nem visszaordítani rá”. Ezek a könyvek még kevésbé hasznosak az olyan helyzetekre, amikre senki sem számít – amelyeknek nem csak két végeredménye – pozitív és negatív – lehet. Tehát semmi olyasmire, ami a gyerekkor, apaság, anyaság, vagy bármi más emberi dolog.

Nem mintha nem olvastam volna el őket ettől függetlenül. Amikor a feleségem bejelentette, hogy terhes, magamba szívtam mindent, amit erről a témáról csak találtam. Először azt hittem, hogy rossz könyveket választottam. Tudtam, hogy miért sír az újszülött gyerekünk, valahányszor belépek a szobába, de nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet. Egyik fejezet sem árulta el, hogy mit tegyek, amikor az alváshiány és a stressz annyira felidegsít, hogy képtelen vagyok bekötni a cipőmet anélkül, hogy ne akarnék lyukat ütni a falba (egyszer meg is tettem az alatt a bizonyos első év alatt, gyenge pillanat volt számomra. Tanács: ne tedd. Ha muszáj, ne a vakolatot püfföld.)