Vékony, vastag, szemüveges, göndör hajú, szeplős vagy alacsony. Esetleg roma vagy zsidó származású. Mindannyian ismerjük ezeknek a szavaknak a pejoratív értelmét, de sokszor csak akkor szembesülünk a következményekkel, ha éppen a mi gyermekünket szemeli ki magának egy „kedves” osztálytárs vagy tanár, és kezdi a felsoroltak alapján kiközösíteni az adott osztályból. Gúnyneveket aggatnak a gyerekre, folyamatos lelki attrocitások érik, egyetlen nyugodt perce sincsen szerencsétlennek, amíg az intézmény falain belül van. Ami viszont még szomorúbb, hogy ezt a terhet cipeli aztán majd magával még nagyon hosszú ideig.

Nemes Jeles László

Pontosan úgy, mint az a valaki, akire nemrég az egész ország felfigyelt: ő Nemes jeles László. A Golden Globe-díj megnyerése után Oscarra jelölték a Saul fiát, a rendezőjéről pedig kiderült, hogy gyerekként folyamatos bántalmazásoknak volt kitéve a budai iskolában, ahová járt. Sokat szorongott, és ezért is lett ilyen visszafogott természetű. A tehetsége azonban felülmúlt minden korábbi negatív élményt, és utat tört magának a sikerhez.

Nem lehetetlen tehát felülemelkedni a fiatalkorban elszenvedett sérelmeken, mindössze piszok nehéz. Ahogyan az is, hogy megtanítsuk gyermekünknek, hogyan tud védekezni az alaptalan és sokszor szándékosan kegyetlen vádak ellen. Ugyanis ha valaki vörös hajú, vagy zsidó származású, vagy éppen tizenöt évesen fiú létére még mindig csak 150 centi, alapvetően nem képezhetné piszkálódás tárgyát. Mégis megszámlálhatatlan ilyen esettel találkozunk, vagy éltük át korábban mi magunk is. Ha viszont ehhez hasonló élményekben volt részünk, kötelességünk a legjobb tudásunk szerint terelgetni a gyerekünket, hogy lehetőleg ő már bele se fusson egy ilyesmibe, vagy ha mégis, akkor legalább már jórészt felvértezve érezhetjük magunkat korábbi tapasztalatainkból kiindulva.

Ehhez azonban mindenképpen szükséges az, hogy mi, szülők is rendben legyünk magunkkal; hogy bármilyen sérelmet is cipelünk a múltból, bármiféle teher is nyomja a vállunkat gyerekkorunkból, dolgozzuk föl, és próbáljuk meg elengedni. Ugyanis ha nem tesszük, a gyerekünk megérzi, és akaratlanul is, tudat alatt is megreked a fejlődése emiatt, és ő sem fogja tudni feldolgozni az iskolában elszenvedett sérelmeit.  

A pszichológus segíthet?

Sajnos elkerülhetetlen, hogy egyszer majd ki kelljen állnia magáért – méghozzá egyedül -, és ilyenkor nem hogy nem lehetünk ott vele, fogván a kezét, de nem is szabad. Neki kell megoldania a helyzetet, és ha az első kört sikeresen abszolválta, a következő érezhetően könnyebben fog majd menni. Így pedig egy tökéletesen működő kis rendszerben találhatja magát, ahol ott van anyu vagy apu a háttérben, de ő mégis képes megállni a saját lábán. És ez kellő önbecsüléssel vértezi fel a gyereket a továbbiakban.

Ha viszont oly’ mértékben eldurvultak a dolgok egy osztálytárssal vagy tanárral, hogy a helyzet már tarthatatlan, és semmi nem használt (szép szó, beszélgetés, szülőtárs bevonása, igazgató megkérdezése), akkor minden bizonnyal felmerül az intézményváltás gondolata. És itt jön a képbe a szülői felelősség – méghozzá vastagon. Ugyanis minden teher a mi vállunkra helyeződik át abban a pillanatban, amikor megengedjük gyermekünknek, hogy más iskolában folytassa a tanulmányait, vagy amikor meggyőzzük őt, hogy maradjon, és majd csak lesz valahogy. 

Sok esetben csak az idő múlásával derül fény arra, hogy a döntésünk helyes volt vagy helytelen. A gyerekek olyanok, mint a radar: mindent érzékelnek, mégpedig azonnal. És ha nem is tudják jól kifejezni magukat, de bennük marad az összes vita, bántás, sértés, a megalázottság érzete, és a meg nem értettség fájó tüskéje. Esetenként szakember bevonása lehet a jó megoldás, hogy a lélek sérülései ne akadályozzák a továbbiakban az egészséges fejlődést.